A színésznő véletlenül találkozott egy építészmérnökkel, aki felajánlotta, hogy segít házat keresni a budai hegyekben, s a kutatás eredménnyel járt. „A bedeszkázott ablakú verandán két öreg néni fogadott bennünket, mint a mesében – folytatódik az elbeszélés. – Az egyik, az özvegy, fekete bársony szalagot viselt a nyakán, mint egy ősz öreg cica, s vékony hangon folyton kacéran kacarászott. A másik, a kislány – lehetett vagy 60 éves – sántított, csúnya volt, s rendkívül mély hangon barátságosan dörmögve üdvözölte régi barátjukat, a mérnök urat. Én pedig álltam, s a veranda megmaradt csupasz ablakain át néztem a Hegyet – a János-hegy karnyújtásnyi közelségű szelíd vonulatát, s az erdőt, ami szinte befolyt az ablakon… Istenem… de szép… Ez, ez gyönyörű!... ” S a mese folytatódott, az idős lakók életjáradékért megváltak a háztól, Mezei Máriának az otthonra találás pedig hitet és életerőt adott. A vadregényes vidék pótolta a jól ismert távoli, nyugat-európai tájakat: Svájcot és a Magas-Tátrát, az otthon pedig testi és lelki nyugalmat árasztott, a szülőházat idézte, a boldog és gondtalan gyermekkort. S talán még ennél is többet: „